Mindenkinek van egy "álomháza". Valahol a trópusokon, vagy egy magas hegyen gyönyörű zöldellő erdő közepén vagy valamilyen romantikus helyen. Az én álomházam egy csúnya kőház, amely egy szikla tetején áll , nincs úszómedencéje és még megközelíteni sem könnyű. Viszont ha felszállnak a felhők, a kilátás lélegzetelállító.
a Schmidt-Zabierow kunyhó
Van egy hely a világon, aminek már az említése is vándorkedvvel tölti el szívemet. Ez a hely Lofer, egy kicsiny falu Salzburg tartományban, Ausztriában. Évek óta visszajárunk, hogy szebbnél szebb élményekkel gazdagodjunk, bejárjuk a környék turistaútjait, hegycsúcsait.
Ezen a térképen jól látszik, hogy az én álomházam bizony jó magasan van
(1996 m), körülötte szikla, szikla és hó még nyáron is. Szóval elég nagy kihívás egy magamfajta "kocahegymászónak". De ettől lett az én álmaim háza. Egy cél, ahová egyszer eljutok és megélem a "csúcs" élményt.
Idén nyáron minden körülmény összejátszott ellenünk (mellettünk) és nekivágtunk a nagy mászásnak.
Optimistán és vidáman. Mögöttünk valahol a magasban a cél.Felettünk a nap, amely hétágra sütött, bár később ennek nem örültünk annyira.
Alattunk a völgyben Lofer.
Kétféle út van. Az egyiknél nem látod a célt, mert erdőben gyalogolsz, vagy egy előtte magasodó hegy eltakarja. Csak gyalogolsz és úgy érzed, soha nem érsz oda. A másiknál látod a célt, de az egyre messzebb kerül, ahogy fáradsz. Még egy kanyar és felérek, gondolod, de ott egy újabb kanyar vár rád. Ez az út az utóbbi fajtához tartozott.
Csak tekergett egyre feljebb és feljebb. Elhagytuk a "zöld" zónát. Sziklák és sziklák. Szerencsére a levegő hűvösebb lett, időnként egy-egy felhő is átvonult felettünk.
És akkor, végre megpillantottam. Bár ne tettem volna. Reménytelenül messze volt.
A magasság mérők szerint már csak 150 m. Nem létezik, ez sokkal magasabb van. Leültünk ebédelni és tanakodni. Foglalkoztatott a gondolat, hogy visszafordulok. A sötét felhők sem a folytatásra biztattak.
És akkor az történt, ami már többször előfordult velem a hegyeket járva. Egy nyolcvan éves bácsi húzott el mellettünk, frissen, üdén és fürgén. "Már csak fél óra!" kiabálta. (mint később kiderült, mindenkinek ezt mondta, bárhol találkozott velük az úton).És megint bedőltem, feledve a fáradtságot indultunk tovább.
Nemsokára eltűnt a jelzett út, hóval borított részeken kellett átmászni, ráadásul olyan fekete felhő ereszkedett le, hogy az orrunkig sem láttunk.
Aztán egyszerre csak felértünk. Lerogytunk a "házam" kertjében a padra és nagyon boldogok voltunk, hogy sikerült.
Kicsit pihentünk, ettünk, ittunk, fényképezgettünk.
Sajnos, el kellett indulnunk lefelé ( bár a házamban aludni is lehet), de nekünk
más terveink voltak ( szerettünk volna még aznap, épségben a falunkba lejutni)
Lefelé egy szakaszon más, biztonságosabbnak tűnő útvonalat választottunk, azért itt is voltak nehézségeink...
A kilátás minden nehézségért kárpótolt bennünket.
Felettünk ismét felhők ültek a hegycsúcsokra és álmaim háza már messze volt.
Nem gyalogoltunk csúcsidőt, de nagyon büszkén vánszorogtunk le az utolsó métereken. Igen, megcsináltuk. Teljesült egy régi álmom, feljutottam a házamhoz.
Mindez, drága barátaim, a Maritours tagjai nélkül nem jöhetett volna létre,
köszönöm nekik!
