Kedvenc írónőm, Agatha Cristie, így ír a kertészekről:
"Tudod, én rájöttem, hogy a kertészeket kemény fából faragták. Az igazán jó kertészek nyolcvanéves korukra érnek be. Ha egy erős, izmos, harmincöt év körüli fiatalemberbe botlasz, aki állítólag mindig kertész akart lenni, majdnem biztos, hogy egy cseppet sem alkalmas a feladatra. Csak arra hajlandó, hogy összesepergesse az avart, és ha valami komolyabb feladattal, munkával bíznád meg, azonnal kész a kifogás, hogy annak még nem jött el a szezonja. S mivel az ember, én legalábbis így vagyok vele, soha nem tudja biztosan, minek mikor van a szezonja, biztos, hogy ezek az állítólagos kertészek járnak jól."
Nos, az én szüleim jó kertészek, mindig tudják, minek van a szezonja. Én már úgy gondolom, minden gyümölcs és zöldség a kamrában lapul, gondosan elrakva várja a telet, hogy majd a friss ízeknek örülve, akkor elfogyasszuk.
Lehet pihenni, nincs már semmi kerti munka.
Persze, ez nem így van. A növényeket és a földet is fel kell készíteni a télre.
Szüleim kertjében a föld felásva, elgereblyézve, a fák megmetszve várják a telet, hogy kipihenhessék magukat.
A körömvirág még dacol a reggeli fagyokkal, de a fákon egyre több a sárga és barna levél.
Közeleg a tél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése