Kirándulj a Marsra!

A GÁNTI BAUXITBÁNYA

A XX. század Magyarországán nagy reményeket fűztek a gépgyártást, mindenekelőtt a repülőgépgyártást forradalmasító, új minden addiginál könnyebb fém, az alumínium alapanyagául szolgáló ásvány, a bauxit bányászatához. A Dunántúli-középhegységben az első világháború idejétől bányászták előbb külszínen, majd a föld alatt is a bauxitot.

Néhány éve a régió ipari útjain autózó még mindenütt bauxitportól vöröslő aszfalttal és növényzettel találkozhatott. Máig működik földalatti bauxitbánya hazánkban, viszont a hazai készletek már messze nem olyan jelentősek mint néhány évtizede.

A külfejtéses bányászat nagymértékben átformálta a hegyvidék arculatát, a teraszos fejtések hatalmas krátereket vágtak a hegyek oldalába, s a Marséhoz hasonló tájat hoztak így létre. Napjainkban folyik e természeten ejtett sebek begyógyítása, s a vöröslő fejtésoldalakat ismét a növényzet foglalja el.

Ebből adódóan ma már kuriózumnak számít egy-egy ilyen felhagyott bánya. Ilyen külfejtés található Gánt Bányatelepen a Bagoly-hegy oldalában, melynek peremén, néhány méterre a Gánt felé vezető közúttól található a Balás Jenő Bauxitbányászati Kiállítás.

A kis múzeum a lehető legátélhetőbb és legátfogóbb módon a föld alatt, illetve felett mutatja be a magyar bauxitbányászat történetét 1914-től az 1990-es évekig terjedően.

A helyreállítási munkálatok egyik legsikerültebb és legszebb példája ennél bauxitbányánál található. Az óriási bányagödör, ma szabadtéri geológiai múzeum. Tökéletesen kihasználták a külfejtés okozta adottságokat, mely föltárja a hegységet felépítő kőzeteket, a rétegek elhelyezkedését, egymásra települését.   

A kialakított tanösvény, melyet kellemes sétával teljesen bejárhatunk, ismertető táblák segítségével mutatja be a Dunántúli-középhegység földtani viszonyait, a különböző tengeri üledékeket, az ősi karsztos formákat és az ősállatok maradványait.

Megtapogathatjuk, a nem oly rég (230 millió esztendeje) még Észak-Afrika partközeli részéhez tartozó terület sárgás-vöröses kőzetét, melyet a tengeri üledéksorozat védett meg a lepusztulástól.

Találunk itt a tengerparti dús növényzet jelenlétére utaló szenes, márgás üledéket és nummuliteszes mészkőt.

A nummuliteszek az eocén tenger jellemző ősállatai, melyek rendkívül gyakran fordulnak elő a kőzetben. Kerek, néhány centiméteres maradványaik könnyen felismerhetők. Népies nevén, Szent László pénzeként szokták emlegetni. Gyakoriak a felcsavarodott, vékony tengeri csigák, találhatunk megkövesedett tengeri sünöket és ha szerencsések vagyunk, akár cápafogakat is kiáshatunk a bányafal laza rétegeiből. Gyűjteni azonban nem lehet mindenhol, mert az omladozó falak nagyon veszélyesek.

A bauxitnak és a karsztosodott mészkőnek is a vörös, helyenként lilás-barnás színe nem az alapkőzet eredeti színe, hanem a magas vas-oxid (barna, vörös, sárga) és a mangántartalomtól (lila) származik.

A bauxit eredeti színe fehéres, vagy sárgásszürke, a mészkő is egészen világos fehéres szürke.

A vas és a mangán sem csupán felületi szennyeződést okozott a mészkőben, hanem az évmilliók során átitatva (impregnálva) a kőzetet, több méteres vastagságban színezte azt meg.

A mészkő felületén szép karsztos oldásformák láthatók.

Gántot elhagyva dél felé,  jobb oldalon nagy parkolót találtok. A múzeum áprilistól október végéig van nyitva, de a külszíni fejtés egész évben korlátozás nélkül látogatható.

A tanösvény sajnos már a múlté, a táblák hiányosak, sok helyen ledöntötték őket. Kár, mert a megmaradt tájékoztatások igen élvezetesek még a geológiában járatlanok számára is.

Nagyon jó kis kirándulás és még közel is van.

Végül egy érdekesség:

A bauxitot 1821-ben Pierre Berthier francia geologus fedezte föl a dél-franciaországi Les-Baux-de-Provance település közelében, neve innen ered.

Az "off -road " remete kolostora

Vértesszentkereszt:

egy gyönyörű, román stílusú templomrom

Évek óta szerettem volna elmenni Vértesszentkeresztre. Valahogy mindig elmaradt, más úticélokat találtam, rossz volt az időjárás, nem találtam használható leírást, hol is található pontosan. Ezen a szép októberi hétvégén végre megtaláltuk. Na, most sem ment egyszerűen.

Rövid bolyongás után, végül Pusztavám felől találtuk meg az erdei parkolót, ahonnan pár száz méter kaptató után a szépséges őszi erdőben előbukkantak az apátság romjai.

Az ásatási területet kerítés védi, a kapun hatalmas lakat lóg.

Megkongatva a harangot hamarosan westerncsizmás,kalapos, középkorú férfi engedett be bennünket.

Sétálgattunk, fényképeztünk. Alig negyed óra múlva a férfi ismét megjelent és kurtán-furcsán kitessékelt bennünket.

Hazaérve az volt az első, hogy utánaolvastam, hol is voltam? 

Ezt találtam:

A közelben fut az erdőt keresztülvágó szénszállító szalag, s füstölög itt nem messze egy meddőhányó, meg van egy félig-meddig működő bányaakna is. De mindez nem nagyon zavarja az erdőbe bújt vértesszentkereszti romtemplom nyugalmát. Ha volnának itt még szerzetesek, szinte háborítatlanul élhetnék remeteéletüket.
Egy remete azért él itt most is, Henye Péter festőművész. Ő az egyik létrehozója a műemléket gondozó magánalapítványnak, amelyet  2006-ban alapítottak.

A nagy elhatározás egy kiránduláson született: a festőművész elhozta ide orvos barátját, az Angliában dolgozó Laskai Gábort, aki beleszeretett a helybe, a romok gótikus csöndjébe. Meglepte őket, hogy a falakat senki sem őrizte, egy rossz kerítés vette csak körül, melyen bárki bemászhatott. A kaput teherautóval kitépte valaki. Az évszázados köveket az hordta el, aki akarta, éjszakánként pedig itt lőtték be magukat a kábítószeresek, teleszórva a szentélyt injekciós tűvel. A hely szépségéhez méltatlan volt elhanyagoltsága.

Vértesszentkeresztet bencések alapították valamikor az 1100-as évek elején a Csákok birtokán, s ők tartották fenn több mint háromszáz esztendeig. Az 1200-as évek elején ők építették azt a román stílusú nagytemplomot, melynek maradványai máig állnak. Mátyás király korában, az 1470-es években azonban a templom és a mellette épült monostor már majdnem lakhatatlanná vált, jövedelme pedig alig elég az apát és két szerzetese megélhetéséhez.

Ezért néhány évre a pálosok vették át, majd a domonkosok teremtettek itt az utolsó hetven évben virágzó életet, végül 1543-ban ők is elmenekültek a török elől. Az oszmán uralom alatt a hely pusztulásnak indult, bár nem rontottak rajta annyit, mint utána, az 1700-as években, amikor a környékbeli kastélyok, templomok építéséhez vitték el köveit.

Értékes faragott darabjai szanaszét találhatók a vidéken, például Tatán az Esterházy-kastély kertjében, de jutott belőlük Csákvárra, Pusztavámra is. Amit még lehetett, azt a tatai Kuny Domokos Múzeum gyűjtötte össze.

Az 1960-as, '70-es években a terület nagyrészt feltárták M. Kozák Éva vezetésével, majd a nyolcvanas években bemutathatóvá tették, bár látogatható igazából sosem volt. Körülbelül 2002-ig folyt itt kutatás, utána a romok sorsukra maradtak.

A festő és az orvos, valamint néhány barátjuk elhatározta tehát, hogy gondjukba veszik a helyet. Így jött létre 2006 őszén a Vértesszentkereszt Alapítvány.

 Megszerezték a szükséges engedélyeket, szerződtek a KVI-vel, s Henye Péter - akit terepjárója miatt csak "off-road remetének" hívnak a környéken - nekilátott a takarításnak.

Megjavította a kerítést, kihordta a szemetet, összeszedegette a szétszórt köveket és a kolostor temetőjéből széthajigált csontokat. Közben az utóbbi másfél évtizedben innen ellopott faragványok is kezdtek visszavándorolni.

Hát, ennyi a történet. Igazán tiszteletreméltó és sajnos, igencsak szokatlan.

A festő most is a romoknál él, egy kis házban.Őrzi éjjel és nappal a több évszázados apátságot. Beengedi a látogatókat, ha sok az érdeklődő, hamar kitessékeli őket, ahogy minket is. De nem ezért, mert udvariatlan, hanem azért, hogy mások is élvezhessék a hely szépségét.

Menjetek el Ti is, a Vértes egyik legszebb látnivalója.