drmari naplója: Medvék zuhanyozója- Bärenschützklamm

Sok leírást és élményt elolvastam, mielőtt mi is nekivágtunk a nagy kalandnak. Az egyikben azt írták, kezdő túrázóknak és tériszonyosoknak nem ajánlják. Sok szurdokban jártunk már, sok nehéz terepen küzdöttünk a célig, tehát kezdő túrázóknak nem mondanám magunkat. Viszont a tériszonnyal lehetnek gondjaim. Nem baj, leküzdjük-gondoltam. Hogy sikerült-e? Elmesélem az elejétől.

A Medveszurdok, az egyik legszebb osztrák vizes sziklaszurdok, melyet természeti kincseinél fogva, 1978-ban Természeti értékké nyilvánítottak.

A túra kiinduló pontja a Mura folyó partján fekvő, festői kicsi falu, Mixnitz. Graztól északra kb.25 km-re. Könnyen megtalálható, jól elhelyezett táblákkal jelzik az utat.

Bár a szurdok nevében szerepel a "medvék" szó, állítólag az elnevezésnek a medvékhez semmi köze , egy régi szláv név elferdítése.( a néveredet magyarázó szerint), a schüzt szó is szláv elnevezésből lett átvéve, spriccelést vagy zuhanyt jelent. Nekem az a megoldás tetszik legjobban, hogy a "medvék zuhanyozója."

Hat ifjú vágott neki 1896-ban, hogy megkísérelje végigjárni a Mixnitz- patak korábban járhatatlannak gondolt szurdokvölgyét. A helyet a környékbeliek Bärensczützklamm néven ismertek. A fiúk terve nem sikerült egészen jól, egyikük lezuhant, és súlyos sérüléseket szenvedett. Próbálkozásuk felkeltette a hegymászók, hegyi túrázók érdeklődését, így kicsit nekik is köszönhető, hogy a gráci Alpinklub 1901-ben elkezdte a szurdok "kiépítését", járhatóvá tételét. Akkor talán senki sem gondolt arra, hogy az általuk eltervezett és létrákkal, hidakkal ellátott útvonal száz év múlva az Osztrák- Alpok egyik leglátogatottabb turistalétesítménye lesz.

A parkolóból, ami már kilenc órakor tele volt, 3 km-es fokozatosan emelkedő út vezet a szurdok bejáratáig. Már ez a rész is nagyon szép, kisebb-nagyobb vízesések, rohanó patak és rengeteg turista. Nem csak a patak, a turisták is rohantak, mintha valami teljesítmény túrán lennénk.Biztosan a kíváncsiság hajtotta őket, mi ráérősen baktattunk, megálltunk fényképezni és szuszogni, azzal a tudattal, hogy ez csak a "felvezető" rész.

Félúton hirtelen kinyílik az erdő és szépséges panoráma tárul elénk a völgyről, ahonnan elindultunk. Jó helyre tervezték ezt a látnivalót, eddigre mindenki kifulladt egy kicsit, boldogan állnak meg fényképezkedni.

Innen már nincs messze a szurdok bejárata, ahol jegyet kell váltani. Elolvastuk a figyelmeztetéseket, feltételeket. Úgy tűnt megfelelünk az elvárásoknak. ( hat éven felüli, kétlábú, megfelelően öltözött, jó karban lévő személyeknek éreztük magunkat), nekivágtunk.

Pár száz méter kemény hegyoldal után megjelentek az első hidak és megpillantottuk a szurdokot.

Innen tökéletesen látszott a szurdok falában meredeken emelkedő lépcsősor, amin emberek tömege kapaszkodott felfelé. Leültünk egy kicsit, már itt fáradt voltam, komolyan gondolkoztam, hogy visszafordulok. Ennek két dolog mondott komolyan ellent, az egyik, hogy fizikailag lehetetlen visszafelé menni,

( nem is szabad) a másik , hogy nagyon sokan mentek előre. Megettem az uzsonnám, felkötöttem a kendőmet és elindultunk.

"A tél és a hóolvadás kisebb- nagyobb károkat minden évben okoz, így az Alpenverein Mixnitz-i szekciójának- később ez a szervezet lett az útvonal gondozója- rendszeres tavaszi tevékenységéhez tartozik az eltört korlátok, megsérült létrák kicserélése."

Bevallom, a túra első részében csak arra figyeltem, hogy ne fejeljek bele az előttem lépegető fenekébe ( a sor rendszeresen megállt pihegni és szuszogni), mereven kapaszkodtam a korlátba és csak remélni tudtam, hogy idén már kicserélték az összes sérült részt.

Azt, hogy milyen szépséges helyen vagyunk, micsoda szakadék van alattunk, nem tudtam igazán érzékelni, csak a vízesés hangos dübörgése figyelmeztetett, ne nézzek le.

A 200-300 m magas, hatalmas mészkő falak bizonyítékai a mintegy 400 millió évvel ezelőtti földtörténeti korszaknak. Karszt-vizek, barlangok, vájatok, sziklarések, szikla-vízmosások nyomán látható az víz felületformáló ereje.

A monoton lépcső számlálást 600 körül hagytam abba,
már nem féltem annyira, megszoktam a hidakat, a létrákat nem, de már nem voltak olyan meredekek. Időnként már körül is néztem és kezdtem élvezni a túrát.

És mire belejöttem, már vége is lett. Kissé csalódottan pillantottam meg a füstölgő kéményt. Furcsa volt ugyan, hogy nem látom az embertömeget boldogan heverészni ,és valóban, ez csak egy menedékház volt, a hegyi mentők bázisa. De legalább megnyugodtam, nagyon csinos hegyi mentő fiúkra számíthattam.

És folytatódott az út, a lépcsők és hidak...

Különleges sziklaalakzatok,dübörgő víz, napsütés, igazi túra élmény.

Itt már szelídül a táj.

Szegény megfáradt vándor, erejed végét járva, remegő térdekkel megpillantod ezt a feliratot:

"Utolsó híd a patakon", ne derülj fel.

A patakot ugyan elhagyhatod, de még elképesztő lépcső és létrasor vár rád.

És vége, gondolod, megpillantva a várva várt hüttét és a tömeget. Megnyugodva láttam, hogy mindenki elfáradt, bár voltak , akik tovább indultak egy közeli csúcs felé.

"Ha nem tudjuk megszervezni, hogy járművünk "felkerüljön" a hegyre, akkor a kiinduló helyünkre való visszatéréshez célszerű a szurdokúttal párhuzamos "Prügelweg"-et igénybe venni"-írja egy humoros blogger.

Tanácsát megfogadva elindultunk lefelé. Alattunk a völgyben Mixnitz és az autónk. Reménytelenül messzinek tűnt innen fentről. És az is volt.

Csak mentünk és mentünk. Nagyon meredeken lefelé. Időnként voltak pihentető szakaszok is, mint ez a nyári tehénistálló körüli rét.

Útközben láttunk zergét, vagy muflont vagy hegyi kecskét a hegyoldalban. Először kitömöttnek tűntek, majd nagy kegyesen megmozdultak, amit a turisták nagy örömmel fogadtak.