A Bükk-fennsík (más néven Magas-Bükk) a Bükk hegység központi részét elfoglaló nagy, hullámos fennsík, amely Magyarország legnagyobb és legmagasabb ilyen jellegű térszíne. A terület teljes egészben a Bükki Nemzeti Park igazgatása alá tartozik.
Már sok- sok éve túrát szervezünk barátaimmal a névnapom környékén. Szerencsére Mária nap szeptemberben van, ilyenkor van a legszebb kiránduló idő. Ez így volt idén is. Első nap megálltunk Miskolc-Tapolcán a barlangfürdőben, hogy előre kilazítsuk a másnapi "nagytúra" alatt elfáradó izmainkat. A fürdőről már olvashattatok egy előző blogomban. Miskolc-Tapolcáról már csak egy ugrás Lillafüred, onnan pedig pontosan tíz kilometer a Sebezvíz Panzió, mely otthonunk volt három napig.
Lillafüredről a Garadna völgyében indulunk, majd pár kilométer után felfelé kanyarog az út, nézegetjük a fákat, ez a bükk?
Biztosan, mert ebből van szinte az egész erdő, erről nevezték el ezt a hegységet.
Mikor már úgy érezzük, hogy a "Világ vége" táblát is elhagytuk és jobb lett volna morzsákat hagyni magunk után, még keskenyebb útra kell kanyarodnunk, de rövid idő múlva megpillantjuk a tavat és mellette a panziót.
Hát, ilyesminek képzeltük, de ez a hely még "ilyesmibb".
Csend, nyugalom, langyos, őszi napsütés.
És képzeljétek, még térerő sincs. Ez először aggodalommal tölt el bennünket, kitaszítottak a világból, majd elkezdjük élvezni a csendet.
A ház melletti tavacska a Sebes-víz patak felduzzasztásával jött létre. Most alacsony a vize, kevés a vízhozam, de még így is szépséges látvány.
A Sebes-víz patak, szegény, egy ici-picit sem sebes, ami nem csodálandó több hetes eső nélküli időszak után. Különben sincs könnyű dolga itt a víznek, a mészkő és dolomit kőzet állandóan csapdát állít és váratlan pillanatokban elnyeli , a mélyben továbbengedi, hogy barlangokat és cseppköveket gyártson a túrístáknak.
Annyi víz viszont van benne, hogy az állatok messziről is idejárhassanak inni. Sajnos kifigyelni nem tudtam őket, mivel nagyon korán kelnek, de a rengeteg patanyom a sáros parton minden reggel látszódott. Nem beszélve a jó kis dagonyahelyekről.
Sétálgatunk a tóparton, várjuk a többieket.
A napok már rövidülnek, hamar esteledik, hűvösödik a levegő.
Annyi időnk még van, hogy rövid túrát tegyünk Jávorkútra és vissza a piros jelzésen. Az út szépséges erdőn keresztül vezet, a tisztásokon még néhány őszi virág.
Az úton "madár se jár".Minden csendes, nagyon nyugodt.
Az erdő mélyén emléktáblára bukkanunk, rajta néhány verssor, melyekkel Kühne Pál adózott apja, Kühne Andor emlékének, gondolatai mélyen megérintenek bennünket.
Régebben mi is voltunk ezeken a helyeken családi kiránduláson. Jó volt felidézni, szinte újraélni az erdő varázsát.
VálaszTörlés